A mai gyönyörű napsütésben elhatároztam, hogy semmi rosszra nem gondolok, kizárok minden negatív impulzust, és csakazértis derűs és vidám leszek. Legyen ez az első lépés a mai belső békém megteremtésében… Mondtam is a kutyámnak, hogy ma jó vidáman elviszem sétálni. A séta szó hallatán csaknem a nyakamba ugrott. Egy null ide! Ma már valakit megörvendeztettem! Békésen battyogunk a susnyás felé… (Ha valaki nem ismerné a susnyás jelentését, annak elmondom, hogy az én értelmezésem szerint ez egy kellemes, kutysétáltatásra igen megfelelő, aljnövényzettel, némi bozóttal ellátott terület. Itt aztán figyelni kell arra, hová lépünk, ha nem akarjuk talpunkon széthordani a környék kutyatársadalmának emésztési végtermékét…)
Egy pillanatra meginog a világbéke, amint hosszú pórázon tartott négylábú barátom séta közben egy kecses macskalányt meg nem pillant. Nem hasonlít DLM-re, a himalájai csodatúlélőre, de ő is ugyanúgy félti az irháját. Lopva figyeli, mekkora az a hosszú póráz, méregeti, vajon a kutyagazdi (azaz én) mennyire erősen tartja a kezében a helyzetet, és mivel úgy dönt, ez egy tizes skálán csak hármas erősségű probléma, kényelmesen elkezd vakarózni. Mintha pont a mi orrunk előtt akarna minden kis apró porszemtől megszabadulni. Nyugalom, hiszen ez egy egyszerű helyzet. A cicus el fog menni, amint közeledünk. Vagy mégsem? Hát utóbbi. A karom hihetetlenül megnyúlik, a vállam kirepül az éterbe a pórázzal együtt. Na, kis barátom, most legyél nyugodt!
Még van mit gyakorolni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: